2009. január 20.
VIII. évfolyam 1. szám.
Háttérzene:
Vaughan-Williams:
A pacsirta alászáll
New Philharmonia Orchestra
Sir Adrian Boult vezényel
Hugh Bean hegedű
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Könyvajánló
Tartalom
Megvetem,  -  mégis, szomorúság itt benn
érte is szunnyad fel-felsebzett szívben,
mert tudom mitől ostoba és gyáva,
kiktől kenődik szét az aljassága,
kik tettek kócot nagy, borzas fejébe,
szemébe szennyét ki hordta, tetézte,
követ, ha dob, valójában ki dobja,
kik esküdtetik hamis holnapokra,
hazug zászlókat kik adnak kezébe,
vétke (övé is bár) kiknek a vétke,
kik fosztották ki és mutatnak másra,
gyalázata kiknek gyalázkodása,
kiknek bábja, s felejtik összetörten,
ha kihasználtan meghal gúnyos csöndben...

...mert azt is látom, mit tagadón láttok,
míg járjátok az "én nem látom"-táncot,
míg harangoztok buzgón jobbra-balra
(hadd bámuljon a bim-bam-éhes balga!),
míg érveket kreáltok, ha a kéreg
reped, s nem fed be félelmes egészet:

a csőcselék mögötti csőcseléket.

(2008)

Lelkes Miklós
Csőcselék
Nem keresem, a vers mit akarhat üzenni;
Hallgatom csak a ritmust, hogy ver benne a szív –
Vajon van-e neki?
Csillan-e napfény törtarany szavakon,
És dallama nárdusolaj-e fülembe?

Szólamait szinezi-e kíséret,
És mi a hangszerelés:
Főnévre csak a főnév, és az igére mindig ige?
Rím-e a ragrím?… Zönge a tompa?
S mondd, hol az alt, ha mekeg csak fennen az e?

Rejti-e szókép, mind, ami lélek,
Vagy csak úgy, egyenest, kiabálja feléd;
S rezdül-e húr a szívedbe’,
Bárha nem érted is azt, amiért?

És van-e lelke annak a képnek?
Nem csak üres metafóra? –
Lázálmok viziós viziója,
S nincs, amit állít, és nem sírnak benne miértek.

Fészekben, levelek közt megbúvó
Lel rád csak, s észrevételenül;
Ám ha te is keresed, megnémul, fut, menekül –
És ott marad csupaszon a közhely-mond’nivaló.

Mert balga a költő is, aki véli: gondolata milyen új.
Százmilliószor írták már azt mind le előtte –
Hogy lehetne akár egy verssor is csak övé?

Mégis… Több a hogyan, az akárhány százmilliónál
– Gén kell hozzá, ez biz’ igaz, a szívnek szemsugarából –,
S megszólalhat úgy ugyanaz, ahogyan soha még.

És már – látod? – nem ugyanaz. Most már a tiéd.

Nem akarok hát verssel semmit üzenni.
Szívdobogásom írom csak bele én,
Ritmusa majd maga mondja el: ahogyan;
S te megérzed, szárnyal-e szó tefeléd.


Jeney András
Ars poetica
Itt lehet indítani, leállitani.
Türelmetlenül tanácstalan minden gondolatom.
Lekéstem a vonatom?
Hiszen még csak az állomáson vagyok,
a jegyet még meg sem vettem,
mert nem tudom, hová utazok.
Idáig sem tudtam, lehet, hogy nem is érdekelt.
Elindultam – mondták: arra – és én mentem.
Bolyongtam az alföldön, hegyek között,
folyók mellett, utam az égen kerestem.
Lebegtem, mint a madarak, a semmi fölött,
sötét barlangokba kötél nélkül ereszkedtem,
hajóra szálltam, ejtőernyővel  lebegtem,
harckocsival nyikorogtam, homokban és hóban,
imádkoztam és hittem  az igaz szóban.
Türelmetlenül tanácstalan minden gondolatom.
Lekéstem a vonatom?
Vagy, ez a végállomás?

Ocsovszky László
Végállomás
Ki kellett meszelni a házat, s kívülről is beszínezni, mert az elmúlt ötven évben a hajdani téglavörös szín már jócskán megfakult. Szégyen az ilyen ház, faluhelyen, pont a főút mellett, még akkor is, ha turisták nem járnak errefelé.
Először a tisztaszobát pakolták ki, rég nem használta már senki. A nagyapjuk itt kapott agyvérzést, húsz évvel ezelőtt, egy őszi hajnalon. Mindenki tudta, hogy igazából a földje okozta a vesztét, a faluvégi búzatábla, amit kisajátítás miatt bagóért elvett a tanács. Akkor jött meg a végzés, s aznap este a férfi különösen szótlan volt. Másnap hajnalban sem szól, csak felült az ágyban, aztán visszahanyatlott. Az orvos azt írta rá a papírra, agyvérzés, pedig a halál igazi oka a föld elvesztése miatti fájdalom volt.
Innen vitték be a nagyanyjukat is a kórházba, neki csak a lába dagadt meg egy kicsit, s a vérnyomás ingadozott, legtöbbször felfelé, de arra senki sem számított, hogy az asszony nem jön vissza ebbe a szobába többet.
Őt is a szíve vitte el, de a kórházi papírjára azt írták rá, tüdőembólia.

Doros Judit
Karamellás bonbon
Baranyi Ferenc
A SZÓZAT MARGÓJÁRA
Az nem lehet,
hogy a cséphadarós gyalogosok
hiába rengették meg a kastélyokat
suta táborozásuk puszta hírével is.

Az sem lehet,
hogy a vörösbársony-süvegűek
hiába hímezték zászlaikra
egész létük fonalával:
a hazáért és szabadságért.

És az sem lehet,
hogy a népek hajnalcsillaga iránt menetelők
hiába virágozták fel a rézágyúkat
a karikára hulló esőben.

És az sem lehet,
hogy a vézna bőrkabátosok
hiába hordták páncélvonattal
az "enyém" és a "tiéd"
hulladékhalmai helyére
a MIÉNK aranyhegyét.

És az sem lehet,
hogy a föld alatt gyülekezők
tűzhelyet, családot hiába reméltek
már végképp csak másoknak a föld felszínén.

És az sem lehet,
hogy a hamuszínruhás katonák
hiába példázzák a nekik idegen földben
a halál diadalmát
az enyészet felett.

Arról van csupán szó,
hogy a puhaságra serényebb gyermekek
- miután nem a legnyerőbb lapra tették fel
az erősebb, jámbor apák hagyatékát -
úgy méltatlankodnak,
mintha ezt a hagyatékot meg sem kapták volna.

Pedig mindenki tudja,
hogy a hímes tojás
nem lehetett előbb, mint a tyúk,
és hogy sültgalamb-postán sohasem érkezett
üzenet a jövőtől.

Legjobban az tudhatja mindezt,
aki az ég boltozatján
még kicsorbult ököllel is dörömböl.



Lelkem átlátszó
szitakötőszárny
reá kötve ezer teher,
mit vinnie kell, s
hinnie kell, hogy
nap ereje emeli fel.
Szél és fény
segíti csak
ágrólszakadt
önmagamat,
fon ezüst szálakat,
feszít új esztendőre
hidat,
hidat a véges-
végtelen között.
Reményem ünneplőbe
öltözött
erre az éjszakára.
Részegült fák
tántorgása,
elmúlást söprő
szél szagát,
a hófelhők
tiszta illatát,
kristály hideg
örvénylő zúgását
lendíti tovább.
Táncolnak
Felettük, elhúzta
egy harmonika
utcák örök-ifjú
sanzonját, mi
időkön át formál
létformát,
a világ mulat,
az óra üt,
múlt esztendőt
temet, hallgatom
a hajnali szelet
s békét kívánok
mindenkinek.


Bodó Csiba Gizella
Újra éjfél
Bármi történjék is velünk az életben, annak előzménye, előtörténete van. Semmi sem történik csak úgy, ukmukfukk! Az a bizonyos rendkívüli esemény, - a derült égből  villámcsapás, - szinte előre megjósolható.
Így az én karácsony előtti balesetem is.
Lássuk tehát az előtörténetet.
Négy évvel ezelőtt, egy havas téli reggelen, az ablakom alatt, a friss hóban apró állati lábnyomok árulkodtak, hogy bizony ott járt valami. Néhány nap múlva ismét megfigyeltem s hamarosan nyilvánvaló lett, hogy rendszeres látogatóról van szó. A lábnyomok mérete és szabályos ritmusa arra engedett következtetni, hogy csak macska lehet az illető.
Kaskötő István
Frici macska meg
egy füstölt író esete
Néha a földön itt,
felettem egy feszt vitatkoznak.
Parazsat fújnak, lángjuk lobban,
éjjel táncot ropnak.
Kezükben roppan szét a miként,
és nappal virágoznak.

Néha a földön itt,
felettem vannak, törvénykednek,
belőlem gyűjtenek rőzsét.
Máglyalángként ülnek körbe,
tesznek, vannak virágzásukban,
de hozzám bújik a sötétség.

Néha a földön itt,
egyre sűrűbben gondolják
helyettem, hogy kell a helyem, a létem,
a bérem, csak legyen kevesebb,
vagy legyen semmi,
és nekik minden!

Mindig a földön itt,
apám-anyám mondta:
dolgozz úgy, hogy jusson kenyér.
A fényes holnapot nem oldja gondom,
már nem hiszek utasító szavaknak:
hiszem, a becsület mindent megér.



Végh Sándor
KISZOLGÁLTATOTTAN
Volt hetven tavaszom a földön,
hetven rikoltó, tarka tavasz,
de csak a mulandó szépségek
bársonya az,  ami megmaradt.

Volt néhány évszakom a földön,
hetven szép szerelemi álom
síromig  tavaszvirág kísér,
hogy lelkem pillangóvá váljon.

Németh Tibor
BOKRÉTÁS VILÁGOM
Megszakadás, fölindulás
— mi ugyan mit kezdjünk vele?
Mivelhogy ő kiteszi a vesszőt, pontot,
lélegezteti a kamarazenekart,
amely kezében — keze alatt
— fél szemmel összefogható,
belátható.
Mi nagyzolunk.
Áramot engedünk a dimenziókba,
öblösítjük a vonóskart, a mandolinpárt,
bacchanáliává fokozzuk balettjét.
Hadd tépje ki tagjainkat örömében.
Az a műélvezet,
hogy átadjuk magunkat az általunk
felszított veszélynek.
Ő csak szólt, lélegzett, beszélt.
De improvizáljunk hozzá egy életet?
És ez a mi sem több felülfogalmazásnál.
Mi, az elvégre magam volnék:
kiteljesedem, behelyettesítődöm.
Bárdos László
Éppen Vivaldi szólt
...hétkor keltenek, nyolckor kirúgnak
az éjjeli menedékhely ajtaján,
reggeli – nincs, kint szemembe szúrnak

a szétrúgott szeméthalmok a csalán
és a dudva közt, mögöttem hőzöngő
árnyékok; léptük céltalan döngő,
vagy némelyiküké csoszogó halál.

E körből vakon kilépek; ennyire
szebb a bizonytalan: dédelgessek
jövőt, hol az álmok kútba esnek?
A ködből nincs kapu, csak a semmire.

S bár napról-napra fáradtabb vagyok,
nem támad kedvem, hogy itt megpihenjek,
de rögként kopog rám minden napom...


Sárközi László
...hétkor keltenek
Mint papírhulladékkal teli réten
ételt keresgélő kutya,
futkos pupillám a szemfehéren,
de Istenre nem talál soha.

Vágóhíd szemétgödrei, ti véres-
tályogos koldusszemek,
ti láttátok Őt, aki egykor
kigondolt benneteket?

Vadnyulak, akiket a róka
úgy lóbál fogai között,
mint tömjénfüstölőt — utolsó
percetekben láttátok Őt?

Ágak közt zápor serceg, mintha
Magdolna fésülné haját,
villámlik — szikrát vet sörénye,
nézem eszelős-boldog mosolyát.

A hold-tonzúrás éjszakában én is
prédikáljam hülye vizeknek,
hogy a Mennyek Országa ők,
hol ponty-arkangyalok lebegnek?

Futkos pupillám, mint a réten
szemét közt turkáló kutya,
papír, papír — Isten nevét nem
írom reád többé soha.

(1977)


Tudjátok, mi a magány?
Nem vagytok egyedül, és
mégis üres a parány
szobátok, s akár egy kés,
végigszeli a jeges
sarki csöndet szavatok.
Nincs válasz, csak a rideg
és közönyös ablakok
süvítő résein át
felel kintről a világ.

Tudjátok, mi a magány?
A falak sem felelnek.
A térről egy szomszéd lány
felnéz, de nem ismer meg,
nem köszön fel ő sem.
Szíves szóért epedtek,
de még az utcakő sem
fordulna tifelétek,
mert szemetekből látja,
hogy éppen ettől féltek.

S kőnek kőből a szíve.

Mit fordítna felétek?

Baka István
Tűzbe vetett evangélium
Köves József
KŐSZÍV
Rózsika a nagy készülődés végén még egyszer, utoljára szembenézett tükörbéli önmagával, csak úgy hamarjában, mert hallotta már a hazatérő csorda messzi kolompszavát. Mintha üres vödröt vert volna a falu bolondja, vagy az ég visszhangozta volna a távolba nyúló hegyek ormain megbicsakló égzendülést. Igaz is, lehetett volna akár a bolond Istók, akár az égzengés – egyik sem ritka jelenség ebben a szürke porban feredő kisfaluban –, mégiscsak a kolomp szava jutott el a lány füléig, tőle kezdett hangos zakatolásba a szép virágszál kicsi szíve. Indulni kell. A legények még el találnak menni a kocsma elől, vagy valamelyiket hazahívhatja apja, hogy segítsen az esti fejés előtt. Valamelyiket, de főleg Pistát, mert a zsindelyes kisudvarban nem volt szolga, nem volt segítség, mint náluk.
Ma nótás kedve van, s elégedett is volt azzal, aki visszatekintett az aranyszélű barokk tükörből: haja két fonatban hullt alá, derekán alulra, vörös szalaggal.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Oldalkocsis motorkerékpár verte fel az út porát. Nyomában egy fekete Packard gépkocsi, amelyet két másik oldalkocsis motorkerékpár követett. A furcsa konvoj a kőház előtt állt meg, s a motorkerékpárokról katonák ugráltak le. Fegyvereiket lövésre készen tartva egy szemvillanás alatt körbefogták a hatalmas autót.
A járművek felkavarta por lassan ülepedett le, akár egy szürke, elejtett fátyol, amelyik hosszas libegés után terül el a földön. Az út jobboldalán, félig beroskadt kerítés mentén, alig ötven méternyire a kőháztól vízhordó asszonyok baktattak, mindkét kezükben vízzel színültig telt bádogvödrökkel. Fejüket lehorgasztották, az ibrikek súlya húzta vállaikat, amitől meggörnyedtek, mint a fák töveit fürkésző gombaszedők. Négyen voltak, és a kútról igyekeztek a kőház felé. A gépjárművek zajára megtorpantak, és vödreiket a földre eresztve felpillantottak. Tekintetükkel előbb a mellettük elhaladó járművek útját követték, majd sanda pillantást vetettek a poros földút másik oldalára.

Bányai Tamás
A nagy fogás

Kattints, a kép nagyítható.
Lelkem oda száll most, hol derengő
Tájakon szél babrálja a lengő
Ágakat

S az éjben, vattás felhők sűrűjén
Nagy vízesésként terül szét a fény
S átszakad:

Tengerré duzzad a láthatáron
És felzendül úgy, akárha álom
Zengene,

S látom, hogy hajók úsznak a habbal,
Miket a part fele vonz egy angyal
Kék szeme,

És nemsokára, ha partot érnek,
Felhangzik a víg matrózi ének
S megremeg.

A szirten sirályok bús dala száll,
S szerte a parton – mintha a halál
Halna meg.

Balázs Gyula
Hajnal I.
Még mindig és mindig és mindig.
Zuhanni és felállni. Meddig?
Meddig lehet még újra kezdeni?
A papír magát csalfán kelleti,
betűket kér. Sőt: szavakat.
Akad-e bennük gondolat?

Inkább leltárt készítenék.
Mi maradt, mi-mire elég?
Két láb - egyet sem ér.
Két szem?
Alig hiszem:
csak köd, bármerre néz,
és itt van még két lusta kéz.
A szívről ne beszéljünk. Még dobog.
Legyen elég, hogy voltunk boldogok!
Mikor – miért, de ez kit érdekel?
Elég, ha én tudom. Már oly közel
az elmúlás s a béke,
mikor mindennek vége,
de addig, újra s újra fel kell állni,
minden gödörből ki kell mászni,
minden csatában részt kell venni,
mert az úton, mit ránk kiróttak,
végig kell menni.
Nógrádi Gábor
ÉN TESTED BÁRSONYÁBA ÖLTÖZÖM,
mióta vad kölyök-álcám levedlett.
Rőt remény ring partján a kék hidegnek
– nincs hozzám köze, mihez van közöm.
Pucér gyerkőcök korhadt rönkökön.
Tél van – a január magába dermed,
s összefeszít, gyönyörben hit legelget:
bárányka, bár suhog a vízözön.
Suhog a víz, a jég a jégre csattan,
eggyé erőtlen összeállni már.
Tavasz-átok: a rügy tátog hasadtan,
bontaná magát és fagyokra vár.
De minek kép, jelző, jelentés-jelmez?
Míg nem ölünk, kegyetlen kor kegyelmezz!

Elért a tél – telelj bennem,
éhes lettem – táplálj engem,
melegíts, mert folyton fázom,
simogasd még ráncnyakláncom.

Fogy előttem minden ünnep,
évköreim összegyűlnek,
finist ketyeg a vészjelző,
– fogócskánkban leszek első–

Az órát lesve
múlik az este
telefont várva
ülök szobámban
csak az a fontos
hogy a pontos
időt mutató
kicsi mutató
pontosan éppen
a tízre érjen.

Az öreg Moszkovszki Józsi, este leharangozta az aznapra valót, bezárta a templomot, és átment Vencel atyához leadni a kulcsot. A pap, Józsi kezébe nyomott egy százast, de búcsúzásként csak intett, mert éppen telefonált. 
A háború után kérdezgették is egy darabig a papot, hogy mért éppen egy zsidót vett fel mindenesnek, de ő kitért az egyenes válasz elől. Mondja nekik, hogy Józsival együtt rohadtak  Dachauban? Hogy ketten, hetekig éhezve, fázva, betegen kódorogtak hazáig? Rajtuk kívül nem tartozik senkire. Meg kit érdekel? Százezrekkel megesett.

Kisslaki László
A hólapát
Juhász Ferenc
Áll még a ház, ahol születtem
Áll még a ház, ahol születtem,
hol anyám dajkált és szoptatott,
állnak a kéklő, görcsös szilvafák.
S fürtökben fönt a csillagok.
 
Két szülőm fejét a tél már behavazta.
Ha megölelnek, mint nagy fiút,
nézzük a lombot és a kicsi kertet,
s az utat, mely messze fut.
 
Ők szültek dalra, s a dalt már sose adnám!
Szívemből szakad és egy velem.
Ó, míg élek, zengjen énekemben:
szabadság, munka, öröm, szerelem.
.....................................................................................
.....................................................................................
A VKNÁ elnöksége, már az első napokban, a legnagyobb titoktartás mellett, felkérte az írásszakértőket: elemezzék ki a hieroglifákra hasonló képszöveg írást. A szakértők jelentése szerint, e rajzjelek, 5000 éve léteznek, régóta ismertek a tudósok előtt. Ezt az írásmódot, minden bizonnyal, a scribek használták először Philae-ben. A szakemberek azt is megállapították, hogy a kapott szöveg, a chamito-sémitique nem beszélhető nyelvfajtájához tartozik. Ebből az következik, hogyha mégis emberi lény küldte volna az üzenetet, azzal nem tudna Földi ember érdemben értekezni, mert beszédképtelen lenne. Ha bebizonyosodik viszont – folytatódott az elemzés -, hogy valóban egy távoli égitestről jövő küldeményről beszélünk, akkor minden bizonnyal elmaradott, szellemileg silány egyénnel, vagy egyénekkel állunk szemben.
A tanulmány tartalma megnyugtatta az elnökséget, és megerősítette őket abban a feltevésükben, hogy egyes felelőtlen egyének a Földről, vagy pedig, a világűrben kószáló, primitív, Földön kívüli egyedek küldték a meghívót. 
Az Államszövetség elnöksége már-már elállt eredeti tervétől, vagyis, hogy komolyan vegye a meghívást, és asztronautákat küldjön a megjelölt égitestre,
Pintér László
Ádám, hol vagy?
Talán a Semmi - mondta a bohóc -,
Talán a Minden.
Arra születtél, hogy e mindennapi
dilemma fölemésszen,
harcaid kontúrját arcodra
vési az idő,
ne légy tanácstalan,
ágyúval ember nemcsak verébre lő.

Millei Ilona
Szólt a bohóc
Kun Pistának nemcsak a neve volt kun, hanem a jelleme is. Ősei a sziket termő alföldi legelőkön terelgették nyájaikat, ahol kevés szóból is értett az ember, de annak a kevésnek helyénvalónak kellett lennie. Mert ha nem... Hát bizony könnyen meglódult a rézfokos, meg a vasalt végű pásztorbot.
Igaz, az ő apja, nagyapja már se birkákat nem terelgettek, se fokossal nem verték be a szomszédok fejét, de a vacsora utáni csendes beszélgetéseken gyakran felidézték az elődök nevezetes, generációkon átívelő cselekedeteit. Gyakran fölemlegették például az öreg Kun Jánost, aki olyan gyorsan szedte a lábát, hogy három falunyira előre engedte a fiát a szekérrel, a hatodik határában meg már várta őket az árokparton pihengetve. Meg az öreg Bencét, aki a szomszéd falu vásárában eladta az üszőjét. No, persze a jó vásárra illik meginni az áldomást. Emelgették is a poharat, amíg az üsző árából tellett, s rájuk nem szakadt az éjszaka. Akkor aztán a kocsmáros ajtón kívül tette a szűrüket, s az öreg Bence elindult találomra, toronyiránt. Koromsötét volt az éjszaka, még csak egy csillag se gyúlt az égen. Ment, ment az orra után, úgy érezte, már a világból is kifutott, míg egyszerre csak megpillantott egy ablakot, amelyikben megcsillant a fény. Oda botorkált hát, és bezörgetett.
- Engedjetek be, atyámfiai, én vagyok!

Csiki András
Ugye fényt akarsz
   (Áprily Lajos: Akarsz-e fényt?.)

Most egy csók kell,
Egy kedves arc,
Könnyű mámor,
Ugye fényt akarsz,
Te is?

Most úgy van,
Talán, mint semmikor,
Acélpántként,
Karom átkarol
Téged.

Most, ha lehet
Ne tétovázz,
Ugye fényt akarsz,
És fényt ragyogsz tovább,
Te is?

Most csak erre,
Másra semmire,
Felejtsd a bűnt,
Mit szétüvöltene,
Az ember.

Most a fény,
S a fény bűvköre,
Akármi más
Veszhet a semmibe,
Vesszen is!




Van Budapest, s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem bizonyos, s példának okáért én se tudtam meggyõzõdni róla. Van azután egy nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, számûzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévõ, értetõ szavainkat akkorra kiirtják, s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvajnyelv miatt.
Egyébként szamárság, sõt akadémuskodás[?] kerülni a dolgot, s nem nevezni nevén a gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is.
Ott kezdõdik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörû nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettõs volt a baj s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül – akár Vörösmartyt, sõt Aranyt bámuljuk – csinos játék volt minden költõi nyelvészkedés.
Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott. Azután fölszabadították, ha igaz, a jobbágyot, és nem történt semmi, s az íróság, a nyelv sorsa azok kezébe és nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gõgös, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet kérhet és várhat tõle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz.
Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de õk nem ismerték a parasztot, s azután jött a zsidó, akitõl igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvbõl egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerû, más nyelvekbõl fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír. Majdnem bûnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélõ magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettõl, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott.
Megpróbáltuk, kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat rálopni Erdélybõl és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hírhedt védõje hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.
Most már késõ, én tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkû, új lelkû, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.
Trattner és Károlyi egy 1839-es füzete és egy gyönyörû magyar szógyûjtemény juttatta mindezt az eszünkbe, de elsõ tervbéli gondunkat, hogy mintaképpen leírjunk ide száz-kétszáz gyönyörû s külön magyar szót, elhessegettük. Furcsa és szophoklészi érzéseink voltak: az eldobott magyar nyelvet közös akarattal talán föltámaszthatnók, de ha föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele?

Nyugat, 1910. november 16.






Ady Endre
VAN-E MAGYAR NYELV?
Ady Endre
PETŐFI NEM ALKUSZIK

Hajh, Uram-Istenem, öregember vagyok én már, s az öregségembe nemigen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor, régen, és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, búsabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei, s jobban, mint Barabás Miklós – önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett.
Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen fölséges élet személyébe, sorsába – soha még – be nem avatkoztak. Szégyelljétek magatokat halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy föllángoljon tőle ismeretlen pora – s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell fölülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára, s éhezve, ázva csak az ő dicsőségét hirdetni.
Teljes szöveg
      SZÖRNYÛ IDÕ...

Szörnyû idõ, szörnyû idõ!
S a szörnyüség mindegyre nõ.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.
És ott elõl a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Idõket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy õrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

(Mezõberény, 1849. július 6–17.)


DICSÕSÉGES NAGYURAK...

Dicsõséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák õket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Õnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlõségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jõjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr’ a Hazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késõ
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

(Pest, 1848. március 11. elõtt.)


MIÉRT ZÁRJÁTOK EL AZ ÚTAMAT?

Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok!
Elõre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
Veszélyben a hon, s tettre híja föl
Minden fiát,
S reményeim szikláin állok én,
Lelkemre százszoros viszhang kiált.

Szilárd reményem, mint a sziklakõ,
Mely nem remeg,
Hogy helyemen majd becsület marad,
Hogy a hazáért sokat tehetek.

A tettek vágya, tettek ereje,
Mint vad patak,
Folyt rajtam át, amelynek habjai
Szilaj morajjal mélybe omlanak.

Fölnézek a nyárdéli napba és
Nem fáj szemem,
Lenézek örvény fenekére és
Lenézek bátran, nem szédül fejem.

Közönséges napokban csak megáll
Más is helyén,
De majd ha minden ember tántorog,
Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!

És jõni fognak rettentõ napok,
Amilyeket
Csak álmodik most holdas éjeken
Az õrülésig rémült képzelet.

Nem várok én dicsõséget s dijat
Munkáimért...
Kötelességet ingyen tenni kell,
S kötelesség munkálni a honért;

És a dicsõség? isten hírivel
Tovább mehet,
Nem kell nekem kacér leány, midõn
Ölelhetem hû feleségemet.

Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok!
Elõre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.

(Pest, 1848. július.)


A SZABADSÁGHOZ

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.
Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitóra szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltetõ pillantást,
Hogy erõnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövõtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S gyõztes ellenségednek megint kell
Küzdeni... kisértõ lelkeinkkel!

(Pest, 1848. március 27-e elõtt.)


           RESPUBLIKA

Respublika, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevõje,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból elõre!
Most hódolok, midõn még messze vagy,
Midõn még rémes átkozott neved van,
Midõn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.

Mert gyõzni fogsz, dicsõ respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.

Kit meg nem térit szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.

Te lész a gyõzõ, a diadal-ív
Ha elkészûl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton
Akár a vérnek vörös tengerében!

Szeretném tudni, ott leszek-e én
A gyõzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –

Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam...
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest, 1848. augusztus.)


AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fût világvégeig,
Holnap kinõ az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idõ jártával ujra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat –
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitõl keblem, mint a tenger, dagad! –
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhébõl gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétõl a levegõ fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmezõ a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt –
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hõsök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elõl kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? –
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad –
Akasszátok föl a királyokat!

(Debrecen, 1848. december.)


NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYU...

Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.
Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk
Rettentõ vad csatát,
Minõt a messzelátó
Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület...
Tízannyi volt az ellen,
Gyõznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten
Tölünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicsõ tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hõsiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék elõtted
Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes
Dicsõség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatéreket.

Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig
Követni is fogom,
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicsõ tábornokom!

(Debrecen, 1849. február 10–15.)


Ez alkalommal a költő politikai és forradalmi műveire hívjuk fel olvasóink figyelmét.
Kattints, a kép nagyítható.
NEMZETI DAL   

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.


15-DIK MÁRCIUS, 1848    

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Pest, 1848. március 16.


FÖLTÁMADOTT A TENGER...    

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Pest, 1848. március 27-30.


Pest, március 15-én 1848.

Szabad a sajtó! ... – Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betûk, mint a szabadság hajnalsugarai.

Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs ... Vagy van olyan együgyû, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?

Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! elõször is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midõn nélkülöztünk tégedet!

Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszú életû e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedõ gyanánt ... s ha elõbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsõség!

Ezzel köszöntlek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierõd a vészeken diadalmaskodni!

Késõ éj van. Jó éjszakát szép csecsemõ ... szép vagy te, szebb minden országbéli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsõd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát! ... ha elalszom, jelenj meg álmamban úgy, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

Petõfi naplójából.
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet
folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük
őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                        Dr. Bárdos László
                                                                                                                                        irodalomtörténész

Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kaskötő István
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Keczely Gabriella: Pacsirta
Keczely Gabriella: Anyám
Keczely Gabriella: Kitörés
Keczely Gabriella: Félelem
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Keczely Gabriella: Hetvenévesek
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
a kőltő
A Petőfi-keresők.

Elhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;
Sziv elfeledé, elhordta a szél:
Álom vala az csak, reggelig tartott.
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, a melyre a vér hullt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
Azt, hol született, s ahol elholt.
     Oh halva bizonynyal a dalnok.
Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában;
Sirjához az útfelen búcsura járnak;
Másutt még visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad.
Meg-megjelen! s nyomtalan úgy elenyész;
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zengé itt?
     Oh halva bizonynyal a dalnok.
Élhetne-e hangtalan igy? Lehetett-e
Jajtalan végig élni a multat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátran előljárt, rémtelenül,
Az bujt-e sötétbe a rémek elül?
S arczot, alakot, ha cserélt is,
Egy dal bizonyítna felőle,
Az szólna világra, hogy él-e?
     Oh halva bizonynyal a dalnok.
Csírát ver a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, mi halott, föltámad ez évben:
Csak tégedet hágy-e az uj kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Oh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a két haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.
Hű keresőd sirodra tapos.
     Oh halva bizonynyal a dalnok!

(1861)




Az országos összeveszés.

Hát csakugyan elátkozott
     Nép vagyunk, az már igaz!
Két felűl az ellenségünk
     Annyi, mint az útféli gaz,
        De az mind nem elég nekünk:
Egymás között is kell vetekednünk.
Hogyha minden magyar ember,
     Kicsiny és nagy, egy hős lenne,
Hős is, bölcs is, egyként jeles,
     Mind erőre, mind szellemre,
        S egyesülne minden magyar,
Még is csoda lenne a diadal.
Ha volna min osztozkodnunk,
     Prédálnók ellenség kincsét,
Vagy ha volna res nullius
     A mi mostan közös inség,
        S ember ember ellen kelne
Harczra e miatt: - volna értelme.
De a kinek a háza ég,
     Hajója zátonyon akadt,
Mért tépi a közös bajjal
     Együtt küzködő társakat?
        Segítségét kitől várja,
Ha saját felét maga rongálja?
A tegnapi jó barátok
     Ma ellenként találkoznak,
Kik tegnap egymást becsülték,
     Ma egymásra rágalmaznak,
        Jár a szitok, költött gyanú,
Álhír, undok gúnydal, hamis tanú.
A becsületes jó népet,
     Mely igazságért sovárog,
Forrás helyett a csap alá
     Viszik a lélekkufárok:
        Ráuszítják önfelére,
S a kocsmában foly a magyar vére!
S mintha égből hullna a pénz,
     Úgy pazalják; nincs szük idő!
Mi vagyunk most a bankárok,
     Fizethet a párttéritő.
        S hiusága az apáknak
Koldúsbot lesz majd az unokáknak!
Dicső nemzet! Kiről közmondás volt,
     Hogy a magyar vigad mindig sírva,
Ez a te mostani mulatásod
     Nem könnybe, de vegyül szégyenpírba,
        Sírva kiált hozzád a dal:
„Békülj ki legelébb önmagaddal!”


Széchenyi halálán.

Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnynyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.
A szív, mely egy egész hazával érzett,
Ha megszakadni birt, óh ne csodáld,
Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,
S megtört, midőn nem birta azt tovább.
A kéz, mely alkotott sok drága kincset,
Mik késő századokra mennek át,
Az rombolá le íme nemzetének
Legféltőbb, drága kincsét, - önmagát.
Vagy nem tudá azt türni forró lelke,
Hogy olyan messze van tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz ment követnek;
Az Isten trónjához kivánkozék.
Jó néki ott! Nálunk emléke légyen,
A föld takarja drága hamvait,
Nevét utókor tartogassa! Semmi
E nagy szellemből nincs elmúlva itt!
Emlékitől minden szív nemesebb lesz,
Hamvától a hon földe boldogabb,
És szellemétől, mely az égbe megtért,
Az ég hozzánk talán irgalmasabb!

(1860)
A nagyszájú hazafiak.

                 Hagymát dörzsölsz a szemedhez
                    Ugy siratod a népet,
                 Vaczkort harapsz, hogy savanyu
                    Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, „csak bor legyék”, lelkednek ez a malaszt, -
Akkor aztán „jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!”
                  „Nagy az adó!” hát ugyan te
                    Mit fizetsz Demosthenes?
                 Soha egy árva batkát sem
                    Még eddig! No most nevess!
Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor paraszt.
                  „Harczra fel!” S a hol te szolgálsz,
                    Melyik az az ezred?
                 Az Untauglik ezred! Te csak
                    A kuczkód védelmezed.
S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
Hadd menjen a mészárszékre  maga a jámbor paraszt.
                  „Kezdjük ujra!” Nem félted te
                    A hazádat a tűztől,
                 Csak pofád ragyogjon tőle,
                    Közé dobod az üszköt.
- De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,
S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

(1878)



Milyen fából faragják a bibornokot?

Ki legszorgalmasabb alvó,
Annak lesz a hivatal jó,
Ki soha semmit se tanul,
Az be is jut hivatlanul.
Kinek egyetlenegy gondja,
A jó pincze és jó konyha:
Várhat jót a Vatikántul,
A hol „vota ponderantur.”
A ki sötétséget terjeszt,
Testvérgyülöletet gerjeszt,
És a syllabust hirdeti:
Bibor süvegig viheti.
Ki a bünöst megtéríti,
(Hogyha szép lány) beteríti,
S felruházza a mezetlent:
Baréthoz jut okvetetlen.
De a ki áldást osztogat,
És a néppel jót tesz sokat,
Ki másnak vet, másnak arat
És maga szikárnak marad.
Ragyog tudománynyal, észszel,
Áldozatot hoz két kézzel,
Hiveinek igaz atyja,
Hazájának hű magzatja.
Szelleme mesze világol,
Kilátszik a sokaságból,
S kit hive, nem hive, szeret:
Az bibornokká nem lehet!


Igen sok magyar úr emlékkönyvébe.

Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.
Utaztam a szekereden,
Megnéztem az aklodat;
Gyönyörű szép a ménesed,
Van sok telivér lovad.
Dohányod jó, - pipatartód
Valóságos múzeum;
Az ember nem is sejtene
Ennyi műkincset falun.
Feleséged, leányaid
Zongoráznak gyönyörűn,
Fegyvertárad kincseinek
Az ember szíve örül.
Ekéd, szántóvető géped
A korral szépen halad,
Minden sportsman kifogásán
Túl van kopód, agarad.
Angolkerted, üvegházad
Növényzete ezernyi;
De könyvtárt az egész háznál
Nem bírtam felfedezni.

(1860)


Tüzes szerelmi vallomás.

Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
Választottját úgy híták hogy Janka;
Nem volt ugyan valami szép lányka;
De birtoka volt igen sok bankó.
Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
Melyben Janka nagysám szakadatlan
Tüzesíthet vasalókat mindég.
A mint mondja, hogy a keble lángol:
Egyszer csak kigyulad a kabátja,
Érzi szagát, a füstjét is látja:
Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.
Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
A szerelmi vallomás hevében,
A míg egyszer lángra lobbant szépen
S Jankó urfi majd ott égett tőle.





Névtelen ábránd.

Oh be szép volt az az oláh leány,
A kit én itt-meg-itt láttam:
Nem tudom, hogy híják azt a falut?
Nem tudom, miféle forrás mellett?
Nem tudom, mit vitt a fején?
Oh be nagyon szép volt ez a leány.
Talán belé is szerettem volna,
Csak valamivel kisebb lett volna egy ölnél;
De így fél az ember nagyon,
Hogy az ilyen szörnyű magas szépség
Ha valamivel megharagítja,
Úgy üti pofon, hogy arrul kódul!



Csahosi úr.

1861.
Vörös toll a kalapjánál,
Vörös beszéd a szájában.
A szeme is vérben forog,
Ha a zászlót lobogtatja.
Nem kell semmi, nem fizetünk!
Üssétek le, a ki mást mond,
Még a ki csak hunyorít is
Az is mind hazaáruló.
Szidja a sok gyáva népet:
Ezek a hitvány ujságok,
Ezek közt sincs egy, ki bátran
Megmondaná, - a mit ő mond.
Mind alkuszik, mind hizeleg!
Csak egyedül ő nem rendül.
Csak ő opponál mindennek,
Végre saját magának is.
Meetinget tart Deák ellen
A kocsmában: „táblabíró!
Conservativ! Ahol van ni!
Még Budára is által megy!”
...De majd tisztelt citoyen úr,
Ha más idő talál jönni?
„Ne féltsetek ti engemet:
Ismertek már, hogy ki vagyok?”

1862.
Vedlett toll a körme között,
Szelid betűk tolla alatt,
A szeme lesütve szépen,
Mikor a toll perczegve ir.
„Alázatos véleményem”
A ki ezzel egyet nem ért,
Nem kár volna befogatni
Mint gonosztevő lázitót.
Az ostoba elvakult nép!
És ez a sok éhes firkász!
A ki csak azért agitál,
Hogy sok prænumeranst gyüjtsön.
Mind opponál, mind veszekszik,
Csak egy kettő loyolális.
De még azok sem elég jók.
Még a „Hirnök” is rebellis.
Mindennek az oka Deák,
A montagnardok vezére,
Ki leginkább áll az utban.
Hogy még sem mehetünk Bécsbe.
... De hát tisztelt honpolgár ur,
Ha majd megint más idő lesz?
„Ne félts engem; akkor megint
Feltűzöm a veres tollam.”



Hamvazó szerdán.

Itt van a nap, az a szent nap,
Mikor minden ember egyszer
Megbánja, a mit vétkezett.
Ifju asszony bánja nagyon -
Hogy pártáját elcserélte;
Vén legény, - hogy ifju férj lett.
Görög bánja volt királyát,
Kiért nem tud ujat kapni.
Szultán bánja háremhölgyét,
Ki elszökött muzsikussal.
(A muzsikus is azt bánja.)
Lengyel bánja, hogy énekelt,
Muszka bánja, hogy ütlegelt,
Kerepesi igazgató
Bánja ténor s primadonna
Elkifogytát s bánatában
Diapasont alább hangol;
Drámajátszó szinész bánja,
Hogy nem tanult énekelni.
Bánja Mexicot franczia,
Az angol a gyapot árát.
Szaid pasa azt, - hogy meghalt;
Handabanda, - hogy született;
Ujságíró bánja, - hogy irt;
S olvasó, - hogy praenumerált.


A Magyar Elektronikus Könyvtár adattárából.
Keczely Gabriella: Foszlány
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.


elég nekem a szó,
elég nekem az is már,
elég, ha kimondom a neved –
egy rámnézõ virág

elég nekem a gondolat,
elég nekem a képzelet,
elég, ha rámhajlik a lomb –
azt hiszem kezed

Demeter Zsolt
érintesz
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József , Gellért Oszkár, Marconnay Tibor, Simon István, Darázs Endre, Rab Zsuzsa

Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.